Csúcstámadás

A pénteki expedíció beszámolója következik.

Erre egy kicsit titokban került sor, nem sokan tudtak róla, hogy arra készülök, hogy négyezer méteren tréningezzem magam és közbe megismerjem a határaimat egy újabb oldalról.

Péntek délután indultunk. Velem volt Josef, egy tapasztalt cseh és egy lendületes fiatal brazil, Gabriel. Egy amerikai orvos is velünk volt és egy nagyhasú mexikói főnökszerűség, de ő nem jött velünk csak lent elmondta, hogy mi lesz. Csak én vagyok kezdő.

Már az elején mondták, hogy gyakorolni kell a légzést. 10 belégzés-kilégzés/perc. Ez a cél. Még egy műszert is mutattak, ami segített a számolásban. Ez kicsit gyorsabb mint amire amúgy szükségem lenne, de meg lehet szokni, közben úgyis szükségem lesz a levegőre.

Bekészítették a palackokat is. Az oxigén koncentrációja a normális 21 %-ról 12%-ra csökken négyezer méteren, szükség lesz rájuk. Ez nagyon drasztikus változás. Erre nem is gondoltam. Amikor 3200 méteren síeltünk az Alpokban, akkor csak annyit éreztem, hogy azért elfáradtunk viszonylag gyorsan, de ez most lehet, hogy keményebb lesz. Na mindegy, menjünk, kezdjünk bele. A teljes felszerelést ellenőrizték a profik én igazából csak hagytam őket dolgozni, utas voltam. Az indulásnál már mondták, hogy lehet szédülni fogok de az gyorsan elmúlik. Mondtam, hogy jó és így is lett. Azt is mondták, hogy egy fontos feladat van, hogy a keresztet nézzem felül, az a fontos. Látni a célt és arra fókuszálni. Ez a lényeg és akkor minden rendben lesz. Hát jó. Az elejét jól bírtam levegővel. 5.2 litert szívtam be és fújtam ki, tízszer percenként. Itt már egyedül voltam. Megbeszéltük, hogy csak gond esetéb lépünk kapcsolatba a tásaimmal. Egy gép hang zakatolt a fülemben, hogy ne rontsam el légzésszámot. A pulzusom és a  véroxigén szintem rendben volt, nem lesz gond. Ahogy a keresztet néztem, néha úgy láttam mintha elfordulna. Ez is normális - korábban már mondták társaim, meg hogy ez jó és csak mindig jelezzek, ha látom. A gyakoriságából biztos meg lehet valamit állapítani, gondoltam. Egy idő után azonban erős villózó fényeket kezdtem látni. Elsőre meglepődtem, aztán kezdett ijesztő és idegesítő lenni de végül szerencsére elmúlt. Közbe a lábujjam felé nézve lent láttam néha embereket mozogni. Ez mindig megnyugtató volt, minden rendben. Ez az én harcom, de azért vannak elérhető távolságban emberek. Ez jó. Végülis nem hegymászó vagyok. Ahogy elkezdett csökkeni az oxigén szint a normoxia állapotából gyorsan a hipoxia felé vettem az irányt. Ez azt jelenti, hogy a testem is érzi a lecsökkent oxigénszintet. Hú ez durva lesz. Egyre nehezebben vettem a levegőt. Éreztem, hogy zakatol a szívem. 140 a pulzusom, ez nagyon nem kellemes. Semmi gond, csak meg kell nyugodni, az orvos is mondta, hogyha gond van akkor jelezzek, elmondta azt is, hogy  hogyan juthatok oxigénhez vészhelyzetben. Elkezdtem lenyugodni, ez egy próba, túl kell élni. Azért vagyunk itt. A versenyszellem sokat segített, így ismét felemeltem a tekintetemet és csak a kereszre koncentráltam, már mindjárt ott vagyunk. A véroxigénszintem 80%-ra csökkent. Lent megbeszéltük, hogy 60%-tól súlyos gondok jelentkezhetnek (eltolódik a vér pH-ja stbstb, mindenre már nem emlékszem...), de 80%-nál még elvileg nem lesz semmi komoly gondom. Csináljuk, csak érjünk már oda. Mindeközben még tartanom kellett a 10-es légzésszámot is. Egyre hosszabban vettem a levegőt és egyre gyorsabban fújtam ki. Éreztem, hogy megfeszül a tüdőm, szükségem van az oxigénre. A Mount Everesten állítólag 21 levegővételre is szükség van egy lépéshez, palack nélkül. Hát el is tudom hinni. Ott nem jártam de a medencében már gyakrban éreztem úgy, hogy elfogy a levegőm. Elképzeltem, amikor 900 méter gyors után az utolsó százat meghajtom minden erőmet beleadva. Már csak 5-7 karcsapásonként veszek levegőt, akkor viszont úgy tör ki belőlem a széndioxidban gazdag levegő mint egy bálnából, amikor felszínre jön. Még bírom. Nem fogom feladni. Jók vagyunk. Nem vagyok egyedül. Néha elsötétül a látómező, majd kivilágosodik. Közel vagyok, hogy jelezzem, ennyi volt – segítségek kérek. Még néhány perc, mondom magamban. Közben jönnek a villózó sakktábla szerű fények. Sokat olvastam már erről, ez is természetes, semmi gond. Klein Dávid hegymászó az Annapurnáról visszatérve azt mondta, hogy a csúcson nincs extázis csak az, hogy minél előbb érjünk le. Én is ezt éreztem. Tudtam, hogy túlvagyok a nehezén, de még mindig nehezen kapok levegőt. Ereszkedtem. Láttam a lábujjaimnál az embereket. Tudtam, hogy mindjárt kint vagyok a magas légköri zónából. Amikor végre biztonságban érezhettem magam szinte ujjongó örömmel fogadtak társaim: Ezaz megcsináltad! Te voltál az egyik legjobb. Volt olyan szakasz amiben egyet sem hibáztál. Fantasztikus. Nagyon jól reagált a tested. Megijdetünk amikor 140-re ugrott a pulzusod de szépen visszahoztad. A normális oxigéntartalom nagyon serkentően hatott rám. Éreztem, hogy normalizálódik a vérkeringésem. A siker ízét éreztem. Ezaz! Ezért jöttem ide, hogy ilyen élményekben legyen részem.


A szenzorokat levették rólam, a gázanalizátort kikapcsolták. Kitöltöttem az exit tesztet és elhagytuk a 7 Tesla mágneses térerősségű helyiséget, hogy folytassuk a munkát az irodában. Ha én ezt elmesélem otthon, gondoltam...



(nyugodtan írjatok, ha van kérdés :))