Párhuzamos történetek

Két ember, két perspektíva és az új kórház.

1. Szörnyű fájdalmaim vannak. Teljesen kikészít ez a vesekő. Remélem hamar elmúlik (?). (Egy héttel később). Képzeld ma voltam röntgenen és tök jól vagyok, rendben van minden. Mondjuk még mindig a föld fölött érzem magam, egy űrkórházban voltam. Amikor beléptünk a barátommal, a három 'ajtónálló' asszisztens egyike azonnal lecsapott ránk. Egy iPad volt nála és azt kérdezte miben segíthet. Miután felvette az adataimat kedvesen egy kitűzőt adott és mondta, hogy menjek fel a második emeletre, ott a kollégája átvesz. Miután a liftig kísért megnyomta a gombot és elbúcsuzott. Kiszálltam   de ott ugyan nem várt senki sem. Megkérdeztem az első segítőt, hogy merre tovább. Gyorsan megnézte az iPadjén, hogy miért jöttem majd mondta, hogy sajnos a kollégája rossz emeletre irányított, az elsőn a helyem. Hogy ne legyen probléma személyesen kísér az ajtóig. Lementünk majd tudatta, hogy itt már rendben leszek. Nyugodtan menjek el mosdóba vagy nézzek körül a szinten, a kitűzőben GPS van ezért amint sorra kerülök értem jönnek. Gyorsan kihasználtam az időt és elszaladtam egy ételautómatához. Nem szabadott volna enni, de gondoltam nem lesz baj. Nemsokára jöttek is az ápolók és bekísértek a vizsgálatra. Minden rendben volt így boldogan indultunk haza. A bejáratnál még megkérdezték, hogy minden kielégítette-e az elvárásaimat és megköszönték, hogy a kitűzőt a gyűjtőbe dobtam. Kinyílt a fotocella és már ott sem voltunk.

2. Tegnap el kellett szaladnom a klinikára. Előre foglaltam időpontot. Ahogy beléptem a csillivilli épületbe azonnal letámadt egy fehérköpenyes aktakukac. Egy iPad-et tolt az arcomban és azt kérdezgette, hogy mi járatban vagyok. Érted, semmi diszkréció. És ha végbéltükrözésre jöttem? Ott kiabálunk mindenki előtt... Ha ez nem lett volna elég, még egy rohadt kitűzőt is a ruhámra akasztottak. Mosolyogva tudatják velem, hogy ez egy helymeghatározó és hogy nem kell félni attól hogy eltévedek mert egyrészt elkísérnek a rendelőhöz másrészt meg amúgy is megtalálnak ha elvesznék. Így nem kell az orvosi szoba előtt szobroznom. Mintha 40 évesen képtelen lennék odatalálni és ott várni egy rohadt ajtó előtt. Mintha ez olyan nagy probléma lenne. Egy GPS a klinkán belül. Azt hittem kivágom a kukába. Miután megvolt a vizsgálat még kifelé is megpróbáltak megállítani de elhajtottam őket. Ez a 21. század? Mert akkor én nem kérek belőle.

Boldog szülinapot Eszter! Avokádó

Egy 100 grammos érett avokádóban 160 kalória elégetni való energia, több mint 10 gramm nagyon egészséges zsír és rengeteg vitamin található. Mexikói változata érthetően elterjedt az Egyesült Államokban. Elképesztően népszerű. Mindenhol ez van. Nem nem a zöld, hanem az "épp most kell enni" típusú feketébe hajló még épp mélybarna verzió. Nem csak az éttermeket lepi el, ahol pár dollárért cserébe egy fagyiskanálnyival gazdagítják a burritót, hanem a központot is. Jókat mosolyogtam, amikor az asztalnál ülök és egyszerűen minden második ember azt eszi. Mintha ez kötelező lenne. Ez része a helyi etikettnek? Mindig is taszított amikor valamit ennyire ünnepelnek kimondva vagy kimondatlanul. A mi esetünkben kimondatlanul. Annyira a hétköznapok része, hogy még egyetlen egyszer sem hallottam, hogy szóba hozták volna. Az pedig nagy dolog, mert elég változatosak a beszélgetések. Meglepően. A politikáról azért mindig érkezik pár fanyar komment, de nincs túl sok visszhangja. A mai ebédnél egy német társalgást hallgattam, amíg fel nem tűnt a felmentő sereg és a közösségi nyomás elnyomta először a beszélgetésük súlyát majd a német nyelv használatát. Érdekes megfigyelni, hogy melyik országok polgárai hogyan kezelik a külföldön tartózkodást. Igazi kis diaszpórák alakultak ki a munkahelyemen. Kevesen vannak teljesen egyedül a nemzetükből. Erről már írtam korábban, hogy az amerikaik kifejezetten kisebbségben vannak, amit meglepően jól tűrnek. Vannak törökök, indiaiak, szlovákok, olaszok, németek, franciák. Spanyolok például nincsenek, ami meglepő. Mindenesetre, látható hogy mennyire kötődnek  nyelvükhöz. Mintha lélekben soha nem hagynák el az otthonukat. A nyelv olyan alapvető összekötő erő, ami szinte végtelen közelségbe hozza vagy éppen eltaszítja az embereket. Ennek ellenére, nagyrészt mindenki figyel,  hogy mások jelenlétében ne használja az anyanyelvét. Ma például egy most érkezett fiatal olasz postdoc kapott leckét erről olasz témavezetőjétől, miután olaszul válaszolt egy kérdésére, úgy hogy még legalább 3 nem olasz ember volt az irodában. Egyetlen szót mondott a hölgy, de abban biztos vagyok, hogy egy életre megjegyezte a srác, hogy soha de SOHA nem beszélünk anyanyelvünkön ismerős külföldiek közelében. Emlékszem Hongkongban volt egy hasonló élményem. A pénteki csoport gyűlés után már elindultak kifelé az emberek, amikor témavezetőmhöz magyarul szóltam. Nem kellett volna, én ott tanultam meg :D.
Na de menjünk vissza az evéshez :D. Mások ebédjének alapos felmérése is olyan alapvető, hogy az emberek képtelenek felhagyni vele. Amikor az ablak mellett sétál valaki egy menza (stoczek) mellett, lehetetlen nem benézni, mégis mindig utáltam, hogy még annyit sem lehet várni, hogy legalább belépjenek a helyre. Ülsz az ablaknál és azt látod, hogy az utcáról elkezdik enni az ebédedet. Az első pár falat után már elmúlik az őrült éhség, a vizslató tömeg meg már már teljesen elveszi az étvágyamat. Talán ezekre éreztek rá az éttermek, akik kostoló menükkel várják a vendéket, ahol sokféle kis adagokból álló fogást adnak. Nem unja meg az ember és épp elég izgalmas a saját tányérja, hogy ne egye szemmel a többiekét plusz nem is olyan feltűnő mint egy  öreg kabátos hússal betakart makaróni  sajttal borítva. Hogy melyiket kívánja meg az ember az persze nagyon változó. Mostanában azért tudnék örülni egy milánói sertésbordának (ez mi név egyébként??? :D ).
Ami miatt ezeket a sorokat írom az viszont a következő:

a MAG. Jelentkezzen aki tudja, hogy kell kimagozni az avokádót. Megvan az érzés, amikor nyáron őszibarackot próbálunk magozni azután, hogy félbevágtuk? Ki kell jönnie, már szinte alig tartja valami, közben csorog a leve a könyökünkön és nem hagyja magát. Hát pont ez történik az avokádóval is. Puha és zsíros és még annyi fogás sincs rajta, mint a barackmagon. Mi a megoldás?

Baltával esnek neki :D. Jól látjátok, a feladat az, hogy egy nagy éles kést megpróbáljunk tönkre tenni, amikor egy "meteorit" keménységű tárgyba próbáljuk belehasítani úgy, hogy az ujjainkat megkíméljük. Egy jó csapás a késsel és pont belemélyed annyira a magba, hogy oldalirányú forgatással gyönyörűen kijöjjön a mag, sértetlenül hagyva a lényeget. Igen a kezünket.
És ezért kezdtem a mai írást pár történettel az emberekről. Vajon mennyit mond el az emberről az, hogy hogyan hajtja végre a magozást, ezt a stresszes napi feladatot :D? Egy francia kutató a klasszikus leszarom elvvel közelíti meg és nem vonja magára a figyelmet. Az izraeli kolléga mindig a szemére veti, hogy hogy tud ennyit és ennyi ideig enni minden áldott nap. Pont múltkor hallottam, hogy a francia esküvője szombaton volt, emiatt viszont az izraeli nem tudott elmenni. Hát ezért nem érdemes egy franciával szórakozni, ha evésről van szó. :D :D
Lássuk a többi próbálkozót. Egy visszafogott finn például láthatóan izgul. A kezét is félti és látja a rátapadó tekinteteket. Vajon sikerül-e elsőre? Lepattanóból megoldja.
Vannak igazi amatőrök, akik heti maximum egy alkalommal próbálkoznak. A legjobb viszont, a vezér, a főnök. Ő az aki nem hibázik, nem gondolkodik. Hideg profizmussal oldja meg a feladatot, szinte fel sem tűnik.
Ha végül rászánom magam és én is beállok a sorba, akkor azt biztos, hogy csak a magért teszem.

Holnap péntek, a hétvégi bevásárlás napja...

Mayday - Game day, a kosaras kártyák életre kelnek

A múlt vasárnapom rövid összefoglalóját írom most meg nektek. Néhányan már tudjátok, hogy egy kosármeccsen voltam. A lakótársam pár hete otthon volt a nagy tavaknál északon, amikor egy motorcsónak kiállításra mentek a férjével. Ott minden jó nyereményjátékra regisztráltak, majd keserédes örömükre nyertek négy belépőjegyet a Minnesota Timberwolves Dallas Mavericks profi kosárlabda meccsre. Később kiderült, hogy mind a ketten megnyerték ezt az ajándékot, így végül 8-an támadtuk meg a Target Field nevű arénát.
A nap nálunk kezdődött, ahol mindenki lepakolt. Egyik lány az ajtón belépve még épp a laposüvegébel játszott. Levette a hatszög keretű napszemüvegét, majd bordó magassarkú bőr bakanácsban végigkopogott a nappalin. #Megjöttem :D. Miután elfoglaltuk az össze parkolót a könyéken, hívtunk egy jó Übert, aztán az egyetem főutcáját, a Washington Avenue-t vettük célba. Nagy matekozás vette kezdetét, hogy két egymás mellett lévő hely közül melyiket válasszuk. 'A' helyen 3.5 a bloody mary viszont nincs külön akció, a 'B' helyen 5 dollár, de 10 dollárért két órán keresztül korlátlanul kapunk belőle. Kicsit megcsúsztunk, ezért már csak úgy 40-45 percünk maradt tisztán az ajánlatból. Nyilván ez utóbbi hely nyert. Én elsőre inkább a vodka narancsra szavaztam, de aztán ahogy megjöttek a feltuningolt paradicsomlevek az asztalhoz, inkább váltottam. Kevesebb cukor...
A koktélról nincs képem, viszont úgy hozzák ki, hogy jégre öntik a vodkát, és a poharak száját zellersóba mártják. Egy külön asztalnál lehet feltölteni különböző paradicsomlevekkel, csípős szószokkal az italt, és kis műanyag kardokon még válogathatunk olivabogyók, sajtok, kolbászok között. Hátul még egy igazi mozis popcorn gép is van, ami mint kiderült ingyenes és korlátlan. :D Szépen indul a nap 11-kor. Egy burritot még megettünk közben, aztán elkezdtek fogyni az italok. A beszélgetés ennek megfelelően formálódott.
Azt elfelejtettem mondani, hogy a szobatársam "temető" szakon tanul, és a társai is mind hullaház üzemeltetőknek készülnek.
Elmondásuk szerint, a tanárokat beleértve közülük mindenki alkoholista kicsit. Hát erre nehéz mit mondani. Megdöbbentően sokat tanultam erről a szakmáról és meg kell hagyni, le a kalappal, hogy megszerveztek egy ilyen alapképzést és ezt ennyire profi szolgáltatásként végzik.
Na de mi lesz a meccsel?

Szegény, kicsit elfáradt

De a kapszkodó megtartotta. 

Az életet adó nap. A háttérben látható a készülődés. Nagy láncok, fejkedő, arcfestés és rácsos szemüveg. Készen áll kis csapatunk.
Gyorsan felugrottunk egy metróra, ami a stadion mellett tett le. Itt gyorsan bementünk egy fémdetektoros átvizsgálást követően. Pont kezdésre értünk oda, bár a himnusz alatt is gyalogoltunk, amivel kiérdemeltünk pár szúrós tekintetet.
Az elsó karély tetején kaptunk helyet, ahol még egész életszerűen láthatóak voltak a kolosszusok. Gyorsan ment a játék, a hazai csapatnak nagyon rossz idénye van, de sokáig tartották a vezetést. A Mavericks azonban felőrölte ellenfelét és végül magabiztos győzelmet aratott. A szórákozásra nem lehet panasz. A nyolc dolláros 3 decis söröket mondjuk nem vettem igénybe :D.

Amikor beléptünk a szentélybe.

Sokkoló, hogy 20 000 ember néz egy ekkora pályát és 10 rohangáló embert. Most csak félház volt, ezért csak 10 000 emberrel osztoztunk az élményen. Végül a nagy öreg, Kevin Garnett nem lépett pályára. A tempó azért jóval kevésbé volt érezhető innen középről. Sokat hibáztak a fiúk, csak néhány igazi villanás volt a meccsen. Azok viszont kihozták az emberből az óbégatást. A félidőben jöttek a vicces részek.

Tekézéssel kezdtek. Majd jöttek gyermek tornászok, táncosok, majd egy veterán katona. Ez utóbbi szinte kötelező. Óriási tisztelet övezi a veteránokat. Pont a napokban adták hírül, hogy Cohen egy wall streeti cápa, 75 milliárd forintból hoz létre veteránokat segítő kórházakat. Azt megelőzően, egy egyetemi hírlevél jött, hogy vezető MR fizikust keresnek az egyik ilyen intézménybe, Seattleben. Fizetés megjelölés tapasztalat függvényében évi 32-42 Millió Forint! Azért ezen megdöbbentem. Itt óriási harc megy a privát és az állami szféra között a kiválóan képzett munkaerőért. Nem is egészen érthető, hogy hogyan tudja ezt kifizetni az állam. A legjobb az egészben ugye az, hogy a nagy cégek, akik minden programozni tudó tehetséget megpróbálnak felvenni, alig fizetnek itt adót. 

Kihasználva, hogy ilyen kevesen voltak a meccsen, a szünetben lementem az első sorokhoz, hogy csináljak pár képet. 

 Még a hold is feltűnik a háttérben, hogy a prérifarkas kabalaállatnak legyen elfoglaltsága (houuuuu). Külön biztatások jelentek meg az óriáskijelzőn, hogy mindenki vonyítson, amikor az ellenfél jutott büntetőhöz. A szurkolás alapvetően messze alulmúlta a várakozásaimat. Itt nincs B közép, nincsenek olyan szervezett fanatikus tömörülések, emiatt elég családias a rendezvény. Sok-sok gyereket hoznak el a szüleik.

Grandiózus kijelző. Elég közel vagyok a pályához nem? :D Lassan indul a melegítés. Nagy élmény ilyen közelről látni a játékosokat. 

 Amíg én élveztem a közeli hely előnyeit a biztonsági őr kiszúrta, hogy gyanúsan sokan jöttek le a felső karélyból a tízszer olyan drága szabad helyeket elfoglalni. Nagyon akkurátusan kérte az embereket, hogy mutasság meg a jegyüket. Nekem külön a tudtomra adta, hogy ne izguljak gyorsan eltakarítja a nem ide való embereket XDXDXD . Ezek után persze nem mehettem már vissza a helyemre a kezdődő negyed előtt. Nem bántam túlzottan.

Dirk Nowitzki, rossz felbontásban.

 Volt, hogy a fejüket fogták a hazai szurkolók.

 Van sebesség, de annyira nem érezni mint egy TV közvetítés során. Ezt nem tudom, hogy most jó vagy rossz.

Egy szép akcióval búcsozom a pályától. Mire visszaértem a helyemre az utolsó negyedre, két részeg társunk már aludt :D, a többiek azért még valamennyire figyeltek. Kifelé menet egy kosár popcorn ellopását is megkísérelte az egyik lány, de a cápaakciót lefülelték :D. 

Egy kocsmában kötöttünk ki, ahonnan nem sokkal később hazafelé vettem az irányt.

Chicago III

Elérkeztünk a végéhez. Összegyűjtöm esti óráimon az erőmet és megírom ami megmaradt. Közbe szól Steve Angello friss albuma, a Wild Youth. Nem rossz, második hallgatásra kifejezetten jobb. Az album utolsó számában elmeséli a zenei inspirációját, ami eléggé meglepett.  Röviden arról szól, hogy erőszakos bűncselekmények áldozata lett az apja és később nevelőapja is még fiatal korában, Stockholmban. A zene jelentette a megnyugvást és az önkifejezést számára. Ez jelenti a rasszizmus és az osztályok tagozódásának ellenszerét. Gyógyítja a depressziót, összeköt, felszabadít. Egy porcelán boxer a borítókép.

Azon gondolkodtam a napokban, hogy a gyermekeim majd vajon olyan világban nőnek-e fel, ahol az ilyen dolgok már ismeretlenek lesznek? Nektek is megvan az iskolatárs, aki boxerrel járt iskolába? Netán Kábellel (vidéken csak kIábelnek hívták), vagy esetleg vipera? Rugós? :D az ilyen gyengébb bicska meg gyöngypisztolyt hagyjuk, az nem ér. Csúzli, ugyanmár...  Úgy tűnhetne, hogy egy brutális kerületi keményeknek fenntartott iskolájába jártam, pedig tudjátok, hogy nem így van.
Na ennyit erről. :D

Térjünk vissza Chicahohoz, ami egykor a bűn városa volt. Al Capone itt játszotta  a nagy Janit. A chicagoi várostörténeti múzeumban megtudtam róla, hogy utálta, ha digónak hívták, rendkívül erőszakos ember volt akit először mindenhonnan kirúgtak (már a gimnáziumból úgy rúgták ki, hogy megvert egy tanárt, majd az igazgató őt verte meg - az MI iskola?) . Jó szervezőnek bizonyult így sikerült az egész rendőrséget a kezében tartania. Végül a jó győzött, elkapták, hosszú börtön következett az életében amit magányos halállal fejezett be.
Ezek a történetek egyre távolabbinak tűnnek, ahogy egyre jobb hely lesz a világ. Minden kutatás azt mutatja, hogy soha nem volt ennyire békés, biztonságos gazdag stb...Itt megosztok egy kiváló összefüggést az újságírásról. Egy esemény médiareprezentációja fordítottan arányos a gyakoriságával. Így lenne ez, a szabad média világában. Pont a bűncselekményeknél van nagyon erős torzítás. Tudtátok, hogy például a bankrablásokat csak bizonyos késleltetéssel lehet feldolgozni, hogy ne bátorítson másokat elkövetésre? Ezzel függ össze a németországi erőszakos bűncselekmények takargatása?
Szerencsére mi csak egy kicsit félelmetes helyzetbe kerültünk Chicagoban. Épp a világhírű egyetemüket látogattuk meg -  ami mintegy 89 Nobel-díjast látott vendégül/tanított a falai között (No. 4 a világon)- a hazaúton felborzoltam egy hajléktalan kedélyét azzal, hogy fényképeket készítettem a metrómegállóról. Szerencsére a peron másik oldalán voltunk és végül egy kedves nagydarab ember eltakarta előlünk, majd megnyugtatott minket, hogy nem lesz baj. A kampusz amúgy a világ egyik legszebbje, igazi angol mintára épült egyetem. A fekete öv nevű negyed szélén, szinte teljes elszigeteltségben fekszik. Tömegközlekedéssel érkezőknek szigorúan csak fényes nappal ajánlott.
Erről készült képeket később töltök fel.

Most viszont jöjjön a szépművészeti múzeum.

Visszafogott klasszicista bejárat. Fele akkora sincs mint a szépművészeti. 

Pritzker galéria. Sok-sok fény. Ez jellemző az új szárnyra is, ami nekem különösen tetszett. 

Chicago építészetének pár darabja látható a falakon.
Ez az egész múzeum egy csoda. A Met után a második legnagyobb alapterületű és méltán világhírű , főként az impresszionista gyűjteménye miatt. A témavezetőm hívta erre fel a figyelmemet, mert alapvetően csak legyintettem, hogy azért Párizst csak nem körözi le. Hát, NEM. A Musee d'Orsay felső szintje mindent visz, de elképesztő gyűjteményt halmoztak fel, itt a tenger túloldalán is. A hízelgőbb eredettörténet szerint az amerikaiak felismerték az impresszionizmus valódi értékét akkor amikor párizsban merően elítélték és nem támogatták, ezért van ennyi műkincs itt. (Haha). Furcsa ennyi, ennyire ünnepelt képet látni. Túlcsordulás, nem kaphatja fel az ember a fejét mindenkire. A kérdés az, hogy végülis mit ad az embernek, egy turistának egy ilyen látogatás? Azt gyanítom, hogy a helyi lakosoknak ugyanis sokat, ha éves bérletük van. Én úgy próbálnám, hogy teremről teremre keresném meg a számomra legtöbbet jelentő darabokat csendes órákban. Támogatják is a múzeumot. Amikor a modern szárnyat tervezték, akkor összekapaloztak 100 milliárd forintot a költségekre! :D Képzeljük el ezt otthon. Mindig is csodáltam a huszadik század eleji műkincs gyűjtéséi törekvéseit a Szépművészetinek. Milyen izgalmas lehetett akkor megszerezni/utaztatni a nagy durranásokat. Ahogy aranykora volt akkor a városnak, úgy a képek gyűjtésének is. Milyen szép lenne ezt ma is látni, tekintve, hogy Budapesten aranykor van. A háborúk során rengeteg kincset menekítettek nyugatra, a polgári gyűjteményeket meg elrabolták, keletre.

Egy jó impresszionista kiállítás mindig az egyik öreggel keződik Pissarro vagy Sisley. Érdekes, hogy Manet később jön általában. Renoir, a derűs festő több képe is látható.

Szerette a földet és az életet.

Caillebotte nagyszabású párizsi utcaképe egyértelműen elhelyezi a látogatók fejében, hogy merre járunk.
Csendes időszakot fogtunk ki, viszonylag kicsi volt a tolongás. A festményekkel szelfizés tiltandó dolog. Az időszaki Van Googh hálószóbái kiállításra direkt vettünk jegyet. Gondolom oda áradt a látogatók nagyrésze.
A következő terem Monet klasszikusaival telt meg. Pár kiemelkedő klasszikus a londni parlament több változata, a szalmabálák és a vízi liliomok.

 Seurat vasárnapi idilljét megjelenítő képe nagy örömömre szolgált. A pointillizmus egy érdekes kísérletezés, amiben ténylegesen érezhető a művészet újító törekvése. Signac műveit vagy nem vettem észre vagy nem voltak, de  a stílus mindig is az egyik kedvencem volt.
Kicsit hihetetlen, hogy igazából 30 évvel később már a következő képek kezdtek megszületni.

Ez a kép az egyik nagy amerikai klasszikus (Grant Wood- American Gothic). A vidéki amerikai életet ábrázolja. Ma már szexistának hívják azt, aki a nőnek nem a vasvillát adja a kezébe, hanem finoman a virágcseréppel a háttérben utal rá :D. A ház stílusa nagyon jellegzetes és a farmer ruhája is. A legelfogadottabb értelmezés szerint a kép tükrözi a vidék szűklátókörűségét,  mintegy kifigurázza azt a nagy világgazdagási válság idején. 

 Edward Hopper éjszakai sasok című képe egy nagy kedvencem. Nagy öröm volt élőben látni. Igen éjszakai SASok, mégiscsak Amerikában vagyunk.

A hajlított üveg a sarkon, a bárpult a matrózsapka, mind mind nagyon jó emlékeket ébreszt bennem. A múzeum egyik ékköve. Büszkék rá, hiszen első tulajdonosai a képnek, amit 3000 dollárért szereztek meg a negyvenes években.
Ezután átértünk a modern szárnyba, ahol nem fotóztam sokat. Volt már érdekes kép, utólag kiderült, hogy Kandinszkijt, bátyám kedvenc festőjét kihagytam (aki nem hallotta még a sztorit, az hívjon fel, megéri :D). Viszonylagos csend volt, jobban meg lehetett nézni pár képet. Rothkonál nem emlékszem most kristálytisztán, hogy kék sárga piros volt épp vásznon, vagy sárga fekete piros :D.
Ami viszont nagyon tetszett az a következő:

Hamisítatlan (:D) Magritte. Hagyni kell, hogy az embert összezavarja. 

 Az átszúrt/megfagyott idő (time transfixed). Érdekes a névválasztás is, nem egyértelmű a fordítása számomra. Ahogy olvastam a képről kiderült, hogy Magritte sokat szöszölt a képek címével és mindig elégedetlen volt az angol fordítással. Igazi szürrealista. Ő franciául valahogy úgy képzelte el a címet, hogy haladó idő egy tőrrel átdöfve. Mecénása megviccelte alkotóját, nagy elégedetlenségére egy kandalló fölé helyezte, ahelyett, hogy a javasolt lépcső aljánál helyezte volna el, hogy vendégeit "átszúrja" a bálterembe menet. Brüsszelben van a Magritte múzeum. Eszter remélem már voltál ott, Martin te meg majd menj.

 Tetszetős sakk készlet.

Alberto Giacometti sétáló ember szobrai nagyon megrázóak. Emlékszem, amikor Balázs először mesélt arról, hogy az egyik londoni útját belehallgatott egy idegevezető ismertetésébe a szoborral kapcsolatban.
Ez bennem nagyon megmaradt, majd egy múzeumban végül láttam egy művét. Ezt egy berlini sikk negyed kocsmájának mélyén gin koktélok között megvitattuk. Maradandó élmény. A száz frankoson őrizték meg a svájciak a szellemét. Milyen ironikus.

 A Churchill háborús beszédeit gyűjtő könyv címe a küzdelemről szól (the unrelenting struggle), ahogy ez a szobor is. Soha ne adjuk fel. https://www.youtube.com/watch?v=L90BCEVH41U.

A kijáratnál nagy meglepetésünkre az óriási sor várt minket. Időzíteni tudni kell. Ez főként az ebédidő kihasználását jelenti. 

 Mivel már fél egy van, ezért megpróbálok tömör lenni. Ez a kép már a várostörténeti múzeumban készült. Egy atommáglyáról. Az atommáglyáról. Arról szól, hogy milyen volt, amikor elindult egy chicagoi titkos laboratúrium alagsorában az első szabályozott nukleáris láncreakció. A tudósok jelenlétében. Az apró hősök azonban a máglya tetején állnak. Ők tartják kezükben a kadmium rudakat, amik szükség esetén leállítják a folyamatot. Elképesztő tudománytörténeti jelentőségű esemény. Andrew Szanton írta meg Wigner Jenő emlékiratait. Nagyon nagyon tanulságos könyv. Vannak élettörténetek amit minden tudósnak, hallgatónak illik ismernie, ilyen Newton vagy Einstein élete. Magyarként szerintem ilyen Wigner élete. A könyv pedig ezzel a történettel kezdődik. Milyen volt ott állni közöttük. A csoportot az olasz zseni, Enrico Fermi vezette. Az atomreaktorok tervezését Wigner. A lényeg, hogy a végén egy üveg bor is előkerül. Egy jó Chianti. A háború alatt nehezen beszerezhető áruvá vált. Wigner tudta ezt és nagy örömet szerzett a társulatnak a gesztussal. Az üveget aláírták a jelenlevő szupersztárok és a mai napig őrzik.

 Ez pedig A jegyzőkönyv. Ebben vezették a neutron reprodukciós tényezőt.

 Mennyire szép? A jobb alsó sarokban látható a legendás megjegyzés, amikor elérték az 1,006-os értéket: We're cooking, azaz főzünk. Talán inkább küldjük/űzzük/rotyogtatjuk :D.

 A Jazz külön posztot érdemelne, de ebben sajnos nem merültem most el ezalatt az út alatt. A déli államokból áradt a fekete lakosság a húsipar munkaerőhiánya miatt. A jazz dőlt betűs szedése is itt indult el.

Ezzel a képpel búcsúzom. Egy fél ember mérerű traktorkerékkel. Az under armour boltjában lőttem. Látszik, hogy szegények nem hallottak még a Szűcs Gymről...