Egy 100 grammos érett avokádóban 160 kalória elégetni való energia, több mint 10 gramm nagyon egészséges zsír és rengeteg vitamin található. Mexikói változata érthetően elterjedt az Egyesült Államokban. Elképesztően népszerű. Mindenhol ez van. Nem nem a zöld, hanem az "épp most kell enni" típusú feketébe hajló még épp mélybarna verzió. Nem csak az éttermeket lepi el, ahol pár dollárért cserébe egy fagyiskanálnyival gazdagítják a burritót, hanem a központot is. Jókat mosolyogtam, amikor az asztalnál ülök és egyszerűen minden második ember azt eszi. Mintha ez kötelező lenne. Ez része a helyi etikettnek? Mindig is taszított amikor valamit ennyire ünnepelnek kimondva vagy kimondatlanul. A mi esetünkben kimondatlanul. Annyira a hétköznapok része, hogy még egyetlen egyszer sem hallottam, hogy szóba hozták volna. Az pedig nagy dolog, mert elég változatosak a beszélgetések. Meglepően. A politikáról azért mindig érkezik pár fanyar komment, de nincs túl sok visszhangja. A mai ebédnél egy német társalgást hallgattam, amíg fel nem tűnt a felmentő sereg és a közösségi nyomás elnyomta először a beszélgetésük súlyát majd a német nyelv használatát. Érdekes megfigyelni, hogy melyik országok polgárai hogyan kezelik a külföldön tartózkodást. Igazi kis diaszpórák alakultak ki a munkahelyemen. Kevesen vannak teljesen egyedül a nemzetükből. Erről már írtam korábban, hogy az amerikaik kifejezetten kisebbségben vannak, amit meglepően jól tűrnek. Vannak törökök, indiaiak, szlovákok, olaszok, németek, franciák. Spanyolok például nincsenek, ami meglepő. Mindenesetre, látható hogy mennyire kötődnek nyelvükhöz. Mintha lélekben soha nem hagynák el az otthonukat. A nyelv olyan alapvető összekötő erő, ami szinte végtelen közelségbe hozza vagy éppen eltaszítja az embereket. Ennek ellenére, nagyrészt mindenki figyel, hogy mások jelenlétében ne használja az anyanyelvét. Ma például egy most érkezett fiatal olasz postdoc kapott leckét erről olasz témavezetőjétől, miután olaszul válaszolt egy kérdésére, úgy hogy még legalább 3 nem olasz ember volt az irodában. Egyetlen szót mondott a hölgy, de abban biztos vagyok, hogy egy életre megjegyezte a srác, hogy soha de SOHA nem beszélünk anyanyelvünkön ismerős külföldiek közelében. Emlékszem Hongkongban volt egy hasonló élményem. A pénteki csoport gyűlés után már elindultak kifelé az emberek, amikor témavezetőmhöz magyarul szóltam. Nem kellett volna, én ott tanultam meg :D.
Na de menjünk vissza az evéshez :D. Mások ebédjének alapos felmérése is olyan alapvető, hogy az emberek képtelenek felhagyni vele. Amikor az ablak mellett sétál valaki egy menza (stoczek) mellett, lehetetlen nem benézni, mégis mindig utáltam, hogy még annyit sem lehet várni, hogy legalább belépjenek a helyre. Ülsz az ablaknál és azt látod, hogy az utcáról elkezdik enni az ebédedet. Az első pár falat után már elmúlik az őrült éhség, a vizslató tömeg meg már már teljesen elveszi az étvágyamat. Talán ezekre éreztek rá az éttermek, akik kostoló menükkel várják a vendéket, ahol sokféle kis adagokból álló fogást adnak. Nem unja meg az ember és épp elég izgalmas a saját tányérja, hogy ne egye szemmel a többiekét plusz nem is olyan feltűnő mint egy öreg kabátos hússal betakart makaróni sajttal borítva. Hogy melyiket kívánja meg az ember az persze nagyon változó. Mostanában azért tudnék örülni egy milánói sertésbordának (ez mi név egyébként??? :D ).
Ami miatt ezeket a sorokat írom az viszont a következő:
a MAG. Jelentkezzen aki tudja, hogy kell kimagozni az avokádót. Megvan az érzés, amikor nyáron őszibarackot próbálunk magozni azután, hogy félbevágtuk? Ki kell jönnie, már szinte alig tartja valami, közben csorog a leve a könyökünkön és nem hagyja magát. Hát pont ez történik az avokádóval is. Puha és zsíros és még annyi fogás sincs rajta, mint a barackmagon. Mi a megoldás?
Baltával esnek neki :D. Jól látjátok, a feladat az, hogy egy nagy éles kést megpróbáljunk tönkre tenni, amikor egy "meteorit" keménységű tárgyba próbáljuk belehasítani úgy, hogy az ujjainkat megkíméljük. Egy jó csapás a késsel és pont belemélyed annyira a magba, hogy oldalirányú forgatással gyönyörűen kijöjjön a mag, sértetlenül hagyva a lényeget. Igen a kezünket.
És ezért kezdtem a mai írást pár történettel az emberekről. Vajon mennyit mond el az emberről az, hogy hogyan hajtja végre a magozást, ezt a stresszes napi feladatot :D? Egy francia kutató a klasszikus leszarom elvvel közelíti meg és nem vonja magára a figyelmet. Az izraeli kolléga mindig a szemére veti, hogy hogy tud ennyit és ennyi ideig enni minden áldott nap. Pont múltkor hallottam, hogy a francia esküvője szombaton volt, emiatt viszont az izraeli nem tudott elmenni. Hát ezért nem érdemes egy franciával szórakozni, ha evésről van szó. :D :D
Lássuk a többi próbálkozót. Egy visszafogott finn például láthatóan izgul. A kezét is félti és látja a rátapadó tekinteteket. Vajon sikerül-e elsőre? Lepattanóból megoldja.
Vannak igazi amatőrök, akik heti maximum egy alkalommal próbálkoznak. A legjobb viszont, a vezér, a főnök. Ő az aki nem hibázik, nem gondolkodik. Hideg profizmussal oldja meg a feladatot, szinte fel sem tűnik.
Ha végül rászánom magam és én is beállok a sorba, akkor azt biztos, hogy csak a magért teszem.
Holnap péntek, a hétvégi bevásárlás napja...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése