Bolygó Hollandi

Az elmúlt 20 percben Máté kérdésén törtem a fejem, miszerint miként élem meg és érzem az idő múlását. Hát azonnal egy magyar klasszikus jutott eszembe, és 10 perce nem tudom abbahagyni a nevetést:

Hozzám így jött el a halott vasárnap

Mikor tőlem elmentél

Nekem már többé nem tündököl a nap

Csak ha újra megjönnél -  fő a pozitív hozzáállás.... :DDD

Instant segédeszköz az érfelvágáshoz, ha bizonytalan lennél az életed helyes menetében. Köszönöm egész Magyarország nevében Máté Péter. (Itt pedig egy másik örökzöld magyar "ablakon-kiugrós" dal, csak a teljesség kedvéért)

Két hónapja taposom a lausanne-i flasztert, de eddig szinte fel sem tűnt, hogy echte "magam vagyok".  Az idő repül - ahogy mondják -, mert jól érzem magam. Akkor jövök rá, hogy már közel 60 nap van mögöttem, amikor elkezdem nézni a fotóimat (és reggel nem tudok mit kezdeni a hajammal). Na ott aztán tényleg magamba szállok, hogy: "Te Atyaisten, ez is meg ez is meg ez is volt, ja meg ez is történt, amikor az is" - minden az elmúlt héten. Annyi programom van, annyi új impulzus és újdonság ér, hogy nincs idő nosztalgiázni, számolgatni oda-vissza a napokat. De nem is akarom.

Év elején felkészítettek minket arra, hogy külföldre költözéskor várható egy 4-5 hetes időszak, amikor a fellegekben vagyunk és nagy a boldogság, utána meg jön egy hosszabb "culture shock", amikor csalódottak leszünk, hiányozni fog a család, honvágyunk lesz és leülünk az ágy szélére depizni. Hát ennek közelében sem vagyok, kíváncsi vagyok vajon mikor jön el (ha egyáltalán)?

Tehát hogyan is élem meg, hogy valóban telik az idő? Hogy már 2 hónap van mögöttem, mögöttünk? Őszintén szólva nem érzem. Inkább úgy fogalmaznék, hogy a jövőben gondolkozom és nehezen veszem észre mi van mögöttem. Minden nap eszembe jut, hogy 2 hónap múlva síelek, 2.5 múlva karácsony, 3 hónap múlva az első vizsgaidőszakom jön és máris féltávhoz értem a tanulmányaimban. Ebbe nem olyan jó belegondolni, mert már-már túlmotivált vagyok és jól esik tanulni. Ilyet legutóbb a harmadik&negyedik félév BME-n éreztem, hogy a tárgyaim többségét tényleg szeretem.

Napról-napra, hétről-hétre élek és általában 2-3 hónappal előre próbálok tervezni. Magam mögött az idő hullámait hagyva vízi síelek előre. Tényleg valami ilyesmit érzek. Egy láthatatlan vitorlást vezetek sűrű ködben félúton Amerika és Kína között. Semmit sem látok magam előtt, a csillagokból próbálok tájékozódni, de tapasztalatlan vagyok benne és sokszor kiderül - utólag -, hogy tévesen döntöttem. Ezekért persze senki nem hibáztat, mert senki sem tudja hol vagyok és hol köt ki a hajó, csak azt, ha partra ér jó lesz. Mindegy, hogy Bombay, Shanghai, Hong Kong, Canberra vagy netán San Francisco a végállomás a lényeg az út és az álom, ami szelet fúj a vitorlámba.

Zárógondolatként hadd osszam meg veletek a dallamot, amit minden este meghallgatok hazafelé. Ilyenkor mindig egyedül, de mosollyal az arcomon sétálok, miközben segít visszatekinteni a múltba, megélni a pillanatot és hinni a jövőben.