A víz szalad, a kő marad.: Je m'appelle Balázs

A búcsúzás és az azt megelőző napok annyi meglepetést tartogattak számomra, hogy kár lenne itt taglalni, helyette elég annyit mondanom: hálás vagyok Istennek, amiért ilyen kiváló embereket adott nekem társamul. Köszönöm.

A bepakolás és indulás természetesen nem ment zökkenőmentesen, mivel Anyu nagyjából 35-40 kilogrammnyi ennivalót csomagolt el, ami nem igazán fért el a kocsiban. Egy életkép a sok közül:

"Anyu: Balázs, szerinted be fogunk férni a kocsiba?

Én: Meglepő módon, de szerintem igen, ha a tetőig pakolunk... Anyu némán távozik.

5 perc eltelik

Anyu: Akkor ez a kicsi még befér, nem? (Négy hatalmas zacskó szalámi, tésztaszósz és tartós kaja a kezében)"

Úton

"A kép", a hűtő, pár horgászbot és 5 kg 100% whey protein nélkül
nem is tudom mit kezdenék magammal

Végül elindultunk és bár a kocsi hátulja úgy leült, mint egy lehasznált zsiguli hátsó felfüggesztése, amikor a teljes cigányputri és egy ló a kocsiban terpeszkedik, hamarosan begurultunk első szállásunkra, Innsbruckba. Sok újat számomra ez a város már nem tartogatott az újonnan szerzett német tudásom és a családi #selfie villantásának lehetőségét leszámítva. Állo! Ájn vájcenbíhr, bitte!

Másnap korán reggel indultunk tovább Vaduzba, ahová pár eltévedés és sűrű káromkodások erdején át vezetett utunk. Végül persze békesség és knoblibrot szállta meg családunkat.

JAAAA! EIN GROßE KNOBLIBROT! SEHR GUT!!!!
(Liechtenstein/Vaduz :D )

Este fél nyolcas érkezésünket követően azonnal sikerült sokkolnunk a házigazdáinkat (Evelyne&Pierre <3 ) a tehervagonnyi kaja és ruhamennyiséggel. Ha nem segítettek volna cipekedni, még most is ott hajlonganánk. Másnap reggel felderítő túrára indultunk az egyetemre, amiről később részletes beszámolót írok, elöljáróban annyit, hogy annyira "zöld", hogy több épületben is madarak repkednek.